Mi romlott el a Fradinál?

A Ferencváros tavaszi teljesítménye sokmindenhol, sokmindenkinek témát szolgáltatott már. Eleinte próbáltam tartózkodni a véleménynyilvánításról ezen témában, de az utóbbi fordulók drasztikus lejtmenete hatására úgy gondoltam, ezen a blogon is érdemes egy cikket közzétenni erről.

Összetett problémáról beszélünk, úgy is mondhatnám, hogy egy hosszú folyamat eredményét (eredménytelenségét) láthatjuk kicsúcsosodni most a legnépszerűbb magyar klub focijában. Szerencsére előttem már két kitűnő szakíró, blogger, Kele János és Ferenczi Attila is elég alaposan összefoglalta a problémákat és az okaikat. Úgyhogy én most ezen cikkemben csak összegezném az általuk leírtakat, természetesen kiegészítve a saját gondolataimmal, és reflektálva rájuk. Tehát most leszögezném, hogy a továbbiakban többhelyen nem a saját gondolataimat írom le, csupán egyetértve velük átveszem őket, de ezt, és azt, hogy kitől származik, jelezni is fogom, méghozzá úgy, hogy a nem saját gondolataimat dőlttel szedem. Vágjunk is bele!

Kele János elemzése még a februári, Debrecen elleni bajnoki után született. Akkor még központi témát szolgáltattak a Fradi téli, rég nem látott mennyiségű igazolásai. Kele szerint a Ferencváros legnagyobb problémája addig sem a játékoskeret minősége volt. Ezzel csak részben értek egyet, hiszen ugyan a mértékadónak és objektívnek mondható Transfermarkt szerint a Fradi rendelkezik a második legnagyobb átlagértékű kerettel, azért ez tudásban nem mutatkozik meg. Nem egy klubok tudunk mondani a honi élvonalból, amely kevesebb légióssal és több fiatallal is nagyobb játékerőt képvisel jelenleg a zöld-fehéreknél. Ahogy azt a következő bekezdésben írja is: lehet azon vitatkozni, hogy Nalepa, a már elzavart Trinks, illetve Hüsing, Djuricin, Rju, esetleg a most érkezett Koch-, Amadou-, Sternberg-féle vonulat európai szinten vajon mire elegendő (maradjunk annyiban, ezeknek a játékosoknak nem véletlenül kell most jobb híján a kontinens harmincakárhanyadik legjobb bajnokságában játszaniuk). Persze ha arra gondolunk, hogy a nemrég igazolt Lovrencsics és Kleinheisler látszólag nem jelent minőségi erősítést, azonban érdekes mód, a válogatottban rendre sikerül megtalálni a szerepkörüket, és jól is teljesítenek, akkor már mindjárt jobban egyet lehet érteni Kele játékoskeret minőségére vonatkozó állításával.

Azt azonban látni kell, és ebben már teljesen egyetértek, hogy "a Ferencváros idei játéka borzongatóan alacsony színvonalú: gyakorlatilag az összes meccsük arról szól, hogy a magyar átlaghoz képest valamelyeset képzettebb, gyorsabb és fizikailag is kiemelkedőbb embereik szenvedve lézengenek a pályán, mindenféle valós elképzelés nélkül. Annak ellenére, hogy Thomas Doll több mint három éve vezeti a csapatot, a Fradinak továbbra sincs felismerhető stílusa és identitása a pályán." Annyival még kiegészíteném ezt a gondolatsort, hogy néha már-már úgy tűnt, a csapat rátalált a tradícionális Fradi stílusra, ám pontosan amiatt, hogy ez csak fellángolás volt és nem állandósult, bizonyítást is nyert, hogy ez csupán legjobb esetben játékkoncepció volt. Ebből a szempontból a Moniz-féle Fradi sokkal inkább stílusos csapat volt, a holland edző felismerte, tudta, hogy mi az a Fradi-stílus, és ezt játszatta a csapatával, akkor is ha jól ment a szekér, és akkor is, ha nem. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy nem véletlenül lelkesedtek annyian, többen mint most, azért a Fradiért, mert hiába nem jöttek az eredményeket, az embereknek tetszett, hogy olyan (stílusos, hagyományos Fradi-) focit látnak, amelyért érdemes meccsre járni.)

Visszatekintve már egyértelmű (nem mintha akkor ezt ne lehetett volna látni), hogy a tavalyi bajnoki cím inkább volt az összeomló ellenfelek és néhány kiváló egyéni teljesítmény - az őszi Böde, a tavaszi Nagy Ádám, az egész szezonos Gera - érdeme, semmint a kiérlelt csapatjátéké. (Ezekhez a játékosokhoz nyugodtan hozzávehetjük még Lamah-t is, illetve télen távozott Ramirezt.) Ez először akkor nyert bizonyítást, amikor a csapat gyakorlatilag megsemmisült albán ellenfelével szemben a BL-selejtezőben (a kifacsart egyének gyenge teljesítményeit semmiféle csapatjátékkal nem kísérelte meg ellensúlyozni Doll), de gyakorlatilag az egész ősz erről szólt a magyar bajnokságban is. Fájdalmas, de abszolút igaz, egyet kell értsek. No de nézzük az okokat.

Hogy a szenvedést megértsük, kicsit messzebbről kell közelítsünk a problémához. Thomas Doll futballja egyénközpontú - nem véletlen, hogy éppen abban az időben kopott ki a Bundesligából végleg, amikor a német bajnokság a rendszerszintű gondolkodás fejlődési útjára lépett -, így természetesen a problémák megoldását is egyénekben látja. Új, jobb, motiváltabb, fegyelmezettebb játékosokat akar igazolni, mert abban hisz, hogy a meccseket az egyéniségek nyerik meg, és nem a csapatjáték. Azért ebben van némi kivetnivaló: ha valóban 100 %-ig így lenne nem küldte volna el Leonardot és Jennert. Persze attól még alapvetően ez a meglátás is ül.

Ez sokáig - különösen Magyarországon - igaz is volt, ám az utóbbi években egyrészt tényleg erősödött valamelyest a magyar liga taktikai színvonala (Nebojsa Vignjevics, Marco Rossi, Michael Oeninng és Paulo Sousa, Joan Carillo, majd Henning Berg vezetésével), másrészt a Ferencvárost is kiismerte szinte minden ellenfél a mezőnyben.

Egész ősszel feltűnő volt, hogy a csapat képtelen rendszerszinten pótolni a Bolognába igazoló Nagy Ádámot. A fiatal középpályás volt a kulcsa a tavalyi Fradi labdakihozatalainak, és ugyan a séma már akkor sem volt forradalmi, Nagy okos helyezkedésével rengeteg terhet levett Gera válláról, akinek kisebb területet kellett bejátszania a középpályán. Nagy Ádám ugyanis nem csak a labdákat szedte össze a védelemtől helyette, de a kontrák semlegesítésében is kiegyensúlyozta a legenda esetleges hiányosságait - labdabiztossága pedig arra volt garancia, hogy az ellenfelek ne tudják közepes színvonalú letámadással is megakadályozni a labda eljuttatását a zöld-fehér támadókhoz. Ezen gondolatmenet bizonyításának szintén jó példa a Magyar Válogatott: ha Gera és Nagy nincs egyszerre a pályán (lásd Feröer-meccs), a labdakihozatalok, a csapat mozgatása, a védekezés majd utána rögtön a támadás megvalósítása látványosan akadozik. Doll mentségére legyen mondva, ezen problémát mindezidáig Storck se tudta teljes mértékben kiküszöbölni.

Csakhogy a folytatásban kiderül, akkor még nagyobb a gond, amikor Gera se bevethető, ahogy Kele is írja: A debreceni meccsen ennek már nyoma sem volt: a Gera hiányában - az ő sorozatos sérüléseire, kizsigereltségére a nyári Eb-szereplés mellett az is lehet magyarázat, hogy sokkal nagyobb területen kell fociznia, mint tavaly - szűrőt játszó Dilaver egyedül maradt a hazaiak letámadása ellen, miközben Pontes csapata ügyesen megszállta a pálya közepét, kihúzva ezzel a Fradi labdakihozatalainak méregfogát. Mivel Doll a támadóharmadban inverted wingerekben gondolkodott (Amadou és Radó is befelé, a pálya közepének irányába cselezett), a két szélsőhátvédnek egyedül kellett bejátszania a széleket, így viszont esélyük sem volt visszasegíteni Dilavernek a labdakihozatalban. Emiatt a Fradi játéka lelassult, kiszámíthatóvá és esetlegessé vált, és Dilavernek rengeteg íveléssel kellett próbálkoznia annak reményében, hogy átjátssza a Debrecen zónáját a pálya közepén. Azért azt hozzátenném, hogy nemcsak ezen a debreceni meccsen, hanem úgy az egész szezonban nem lehet nem észrevenni, hogy a védekező középpályás szerepkör egyáltalán nem ízlik Dilavernek. No nem mintha jobbhátvédként kiemelkedőt nyújtott volna (leszámítva azt az egy kézen megszámolható kevéske jó meccsét), de azért ott sokkal jobbnak tűnt.

És bár fájó, de ki kell mondani, le kell írni, amivel Kele János is zárta a cikkét: itthon szinte szentségtörésnek számít szakmailag megkérdőjelezni egy bajnok edzőt, aki követi az európai futballt mostanság jellemző taktikai trendeket, pontosan látja, hogy a Fradi előrelépését nem a játékoskeret minősége akadályozza elsősorban, hanem az, hogy a csapat idejétmúlt retrofocit játszik. Itthon ez - a hatalmas anyagi fölénnyel megspékelve - akár még elég is lehet eredményekre, de, hogy a nemzetközi kupákban nem fog sikert hozni, az teljesen biztos.

Itt rögtön kapcsolódnék is Ferenczi Attila írásához, aki kerek perec kijelenti: hiába a német edző, úgy tűnik, beleszürkült a magyar közegbe, így a Fradinak továbbra is rettentő messze van még Nyugat-Európa. Ezen írás már a Honvéd ellen elvesztett bajnoki után született, így akár, ahogy Ferenczi is teszi, érdemes párhuzamot vonnunk Marco Rossi Honvédja és Thomas Doll Fradija között.

Kicsit a Honvédról: Marco Rossi csapata a magyar bajnokságban az egyedüli, amely megpróbálkozik azzal a fajta aktív területvédekezéssel, amit az európai élcsapatok is játszanak. Ez persze nem csoda, hiszen Rossi olasz, és az olaszokról tudjuk, hogy a védekezés nagymesterei. Ők úgy fogalmaznak, hogy „imádják, ha az ellenfélnél van a labda”, hiszen ha megszerzik azt, a kinyílt védelmet kedvükre zilálhatják szét. Mai világunkban klasszikus lestaktikát – vagyis amikor cél a támadók kifejezett lesre állítása -, csak végszükség esetén, „közvetlen gólveszély elhárításakor” alkalmaznak. Akárcsak a Honvéd, amely múlt szombaton lefocizta a Fradit, az első fél órában két gólt lőtt a Ferencvárosnak és mindkét találatát az aktív területszűkítésnek köszönheti. (Egy kis kiegészítés a lesről: manapság a lest, a területszűkítés eszközeként használják a modern futballt játszó csapatok, nem pedig játékkoncepcióként, mint korábban, amikor a cél a támadók lesre állítása volt - ez a klasszikus lestaktika. Ez azért ment ki a divatból, mert egyrészt nagyon kockázatos, másrészt pedig a lesszabály változásaival gyakorlatilag értelmét vesztette. Így ezt valóban csak végszükség esetén, „közvetlen gólveszély elhárításakor” alkalmazzák.)

De vissza is a meccshez, lássuk Ferenczi elemzéseit a gólokról: a Honvéd első találata előtt Gróf, a hazai kapus felível egy védők által visszaadott labdát. Amíg a labda úton van, a Honvéd védelem területet szűkít. A laszti Gera elé kerül, aki átvétel után Kleinheslernek adná a labdát, aki beindul, ahelyett, hogy felé mozogna. A labdát Lovrics szerzi meg, amely végül Zsótér elé kerül, aki végigszáguld a pályán és gólt lő. 

A második gólt megelőzően Dibusz kapukirúgása után fejelő párharc alakult ki és a labda Hidi Patrik elé került. Hidi a labda átvétele után még fel is néz, amiből előre lehetett látni, hogy a következő lépésben az egyetlen elöl lévő Honvéd támadót Eppel Mártont indítja. A Ferencváros védelme mélyen visszahúzódik, miközben az indítás pillanatában szűkítve a területet és lesre állítani a centert előre kéne mozogniuk. A végeredmény: Eppel az FTC védők kíséretében gólt lő.

A Honvéd játékának és jelenkori sikerességének legerősebb fegyvere a mérkőzések alatt rendre jól alkalmazott a területszűkítés, amit Marco Rossi tanítványainak láthatóan kiválóan leoktatott. Míg a Honvéd játékosai ismerik és a labda visszaszerzésére felhasználják ezt a védekezési rendszert, majd gyors ellentámadásokat építenek ebből.

Állítsuk ezzel szembe a Fradi mostani játékát: Thomas Doll nem él ennek lehetőségével. A probléma abból adódik; úgy tűnik, mostanság mással sem. Mivel más nem látszik a Fradi játékában arra következtetünk, a német edző inkább az összevásárolt, drágább, alapvetően valóban jobb játékosok egyéni kvalitásaitól várja a meccs megnyerését. Ezt tette hazai pályán, a Honvéd és a DVTK elleni kupameccseken és ezt tette Kispesten a bajnokin is. Az nem rossz, ha egy edző bízik játékosai kvalitásában, viszont ha csak abban hisz, abban viszonylag nagy az esetlegesség. Vagy bejön, vagy nem. Vagy jó napjuk van, vagy nem. Mostanában ez már nem csak az albán második ellen kevés, hanem a jobb, szervezettebb NB1-es csapatokkal szemben is. Ferenczi Attila ezen szavai nagyban ráerősítenek arra, amit Kele Jánosnál már korábban olvashattunk: Thomas Doll futballfilozófiája egyénközpontú. Ferenczi folytatja: 

Az FTC lehetőségeit tekintve a “magyar Real Madrid” kellene legyen. Olyan csapat, amely letámadja, kapujához szögezi ellenfelét. Megfelelően, folyamatosan megújulva kellene felkészüljön arra, hogy ezeket a hibákat észlelje, vagy arra, hogy feltörje az effajta, az európai középcsapatok által még magasabb szinten alkalmazott reteszt. Védekezésben a területszűkítéses labdaszerzést a Fradinak is, de a klubfilozófiának megfelelően megfelelően magasabb védelmi vonalon kellene tökélyre fejlesztenie. Ezzel ugyan próbálkoznak, de a jelenlegi csapat ezt messze nem alkalmazza még úgy, mint a Honvéd a sajátját. Támadásban Doll leginkább a felállt védelem elleni támadásvezetéseket kellene megfelelően leoktassa játékosainak. A tavalyi bajnokságban használt és itthon sikeres passzvonalakkal a nemzetközi szint legalján láthatóan semmire sem mentek, ráadásul az ideire évadra már az OTP Bank Liga többi csapata számára is sematikussá váltak, kiismerhetőek lettek.

És valóban: Thomas Doll a fentebb jelzett problémák összességének köszönheti csapata kiszámíthatatlanságát, a szaporodó “egyéni hibákat”, vagy ahogy ő fogalmazott, a játékosai “össze-vissza szaladgálását”. Ehhez kapcsolódóan megjegyezném, hogy Doll (most nem konkrétan ezekre a nyilatozatokra gondolok), de kifogáskeresésben, felelősség-elkenésben, önkritikátlanságban már felnőtt (vagy inkább lesüllyedt) a magyar edzők szintjére: kritizálta a bírókat, saját játékosait, a pályát, a keret erejét (ami tele van jellegtelen német futballistákkal, pedig olyat Németországban igen nehéz lehet találni), a szurkolókat, egyszóval minden meccs után akad egy újabb magyarázat. Elképzelhető, hogy van, amikor ezt okkal teszi, de a legtöbbször inkább helyesebben tenné, ha egyszer már magában is megtalálná a hibát. (Ezek után már inkább tényleg csak nevetni lehet azon, hogy Kubatov Gábor a valaha volt egyik legjobb Fradi-edzőnek nevezte, pedig egy olyan klubról beszélünk, amely sokszoros bajnok, Vásárvárosok Kupáját nyert, és az európai sorozatokban többször is szépen teljesített. Nem kell sokáig visszamenni az időben, elég csak Novák Dezsőt említeni, és akkor még az igazi ferencvárosi edző-legendákról nem is beszéltünk, de már rögtön láthatjuk: Doll azért nem mágus és ez legkésőbb tavaly tavaszra kiderült.)

Ferenczi is egy keserű mondattal zárja az írását: lehet, hogy a Fradi hála a sorsolásnak kupát nyer. Az is lehet, felér a dobogóra, de ettől még továbbra is messze van Nyugat-Európa.

Én azért megpróbálom valamivel pozitívabban: a problémák fennállnak, valósak a Ferencvárosnál, ezt látni kell, tény. Erre azonban nem az a megoldás, hogy nem vesszük őket figyelembe, eltussoljuk őket, és csak a pozitívumok kiemelésével bizonygatjuk azt, amit nem lehet. Ilyen dolgokkal csak azokat lehet etetni, akik inkább csak nézik, mintsem látják egy futballmeccs történéseit a pályán.

Viszont ha ezen problémák csak egy kisebb része is kijavításra kerül, a hibázók belátják a hibáikat, és megpróbálnak az ellen tenni, hogy ezek megszűnjenek, akkor valóban egy európai kupaporondon is esélyes Ferencvárosról fogunk beszélni. Azt hiszem, ez minden magyar futballszerető érdeke, így kívánhatom azt a végére, hogy ez minél előbb valósuljon meg! Hajrá Magyar Futball!

Címkék: Szakmai szemmel
http://magyarfociblog.blogstar.hu/./pages/magyarfociblog/contents/blog/37417/pics/lead_800x600.jpg
Szakmai szemmel
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?